A pompás fa virágainak színe

Egyik délután, miközben a régi iskolaudvaron sétáltam, az udvar egy sarkába tévedtem, ahol a lángfák teljes pompájukban pompáztak, vörös virágaik beragyogták az egész teret. Ez az ismerős látvány annyi szép emléket elevenített fel bennem a régmúlt időkből, olyan napokból, amelyek valószínűleg soha nem térnek vissza…

Gyermekkorom összefonódott a fák élénkpiros virágaival. A nővérem azt mondta, hogy a virágok mélyvörös színe az iskolai napokat jelképezi, a szép emlékek és a vágyakozás színét, amelyet bárki, aki átélte ezeket az iskolai éveket, soha nem fog elfelejteni. Amikor a nővérem a hagyományos ao dai ruháját viselte, és kora reggel biciklivel ment iskolába, időnként láttam, ahogy lehullott virágszirmokat szed össze, és pillangókalakzatokba rendezi őket egy fehér papírlapon. Hiábavaló erőfeszítésnek tűnt, de én is átéltem hasonló napokat.

Amikor a fenti lángfák vibráló virágzásba kezdenek, leírhatatlan érzelmek kavalkádja kerít hatalmába. Ez egyben a vizsgaidőszak is, a búcsúzkodás időszaka. A lángfák mintha a természet törvénye szerint virágoznának, díszítik az iskolaudvart a régi tanév utolsó napjaiban, egy színnel búcsúzva a régi diákoktól, akik maguk mögött hagyták a felejthetetlen emlékekkel átitatott iskolát. Egyik délután, amikor áthaladt a régi iskolaudvaron, az öreg, ősz hajú, görnyedt biztonsági őr már nem ismerte fel a huncut diákot, aki régen átmászott a kerítésen, mert késett. Ott álltam, gondolataimba merülve, a szintén teljes virágzásban lévő lángfák árnyékában, az iskolaudvar csendes volt, csak a fák között susogó kabócák csiripelését hallottam. A régi tantermekre néztem, a mohával borított falakra, és hirtelen meghallottam egykori tanárom néma hangját, amint verseket szaval: „Mennyit szeretnék mondani, mennyire szeretnék sírni / Az első dal, amit énekelek, a régi iskoláról szól / Egy tanteremről, vágyakozva a lecsüngő zölddel / Az iskolaudvar éjszaka, a hulló banyángyümölcs…” (Hoang Nhuan Cam verse).

Illusztráció: Tra My

Ezek a versek, melyek mélyen bevésődtek generációm szívébe, minden alkalommal visszhangoznak a fülemben, amikor régi iskolámra gondolok, megrendítő nosztalgia birodalmában visszhangoznak. Végigsétálok a most felújított, masszív folyosókon, amelyek már nem omladoznak úgy, mint korábban, kanyarogva a csodálatos rózsabokrok alatt. Az udvar minden ismerős szeglete, minden mohával borított fal felejthetetlen emlékeket idéz fel bennem.

A fényűző fa évszaka virágba borul a szívemben. Élénkvörös színe olyan, mint egy szenvedélyes szív színe. Nem értem, miért, de van értelme, amikor az emberek a fényűző fát az iskolai napok virágához, a vizsgák virágához, a búcsúk virágához hasonlítják. Abban az évben, amikor diákéletünk utolsó napjaiban az iskola teteje alatt ültünk, szomorúság és öröm keverékében, a fényűző fa vörösen virágzott az ágain, jelezve, hogy megnyugtassa a diákok szívét, mielőtt elválnak útjaik. Egy lángoló fényűzési évszak, iskolai napjaink utolsó fényűzési évszaka, és nem számít, hány további fényűzési évszak következik, egyik sem idézheti fel ugyanazokat az emlékeket és szeretetet, mint ez az utolsó.

Az iskolai csengő hangja visszhangzott a képzeletemben, és hirtelen magamat láttam, ahogy az iskolaudvaron időzöm az utolsó tanítási napon, mígnem csak én, egy emlékekkel teli szívű diák maradtam. Nem emlékszem pontosan, mit mondtam akkor a lángfa virágainak, de sok évvel később, valahányszor elhaladok a régi iskolám mellett a vörös virágok között, nosztalgia szúrja el a szívemet. Abban a pillanatban azt mondom magamnak: Ó, idő! Ó, ifjúság! Kérlek, őrizd meg nekem ezeket a szép emlékeket egy letűnt iskolai napról…

Forrás: https://baodaklak.vn/van-hoa-du-lich-van-hoc-nghe-thuat/202506/mau-hoa-phuong-vi-51c016f/