Délutáni temető, tele napsütéssel

Minden alkalommal, amikor eljön a július, megindítanak a júliusi versek – a kísérteties versek olyanok, mint a mély szeretet emlékeztetői. Ismerem és szeretem Dinh Pham Thai „Az aznapi ostor” című művét, melynek témája a „Sebesült és elesett katonák emlékére”. Azon a napon, amikor rossz voltam, játszottam/ Egész nap elmenekültem otthonról/ Az ostor sovány testemre esett/ Fájt tőle anyám keze, és csípte a szemét/ Most hol vagy/ Csontjaimat fogva, ajtó és otthon nélkül, örökké sétálva/ A Truong Son egy zöld csík/ Fekete föld, vörös föld, miféle föld temett el?/ Remegnek a lábaim, a kopott bot után nyúlok/ Félek valahol fogni az ostort...

Illusztráció: NGOC DUY

A versben nincs sírás, mert úgy tűnik, „könnyek gyűltek a szemembe”, de valahogy minden alkalommal, amikor újraolvasom, csendben hullanak a könnyeim. Talán egy olyan anya érzelmei, akinek a fia meghalt a háborúban, mélyen megérintették a szívemet. Látom benne a nagybátyám, a nagymamám képét.

A nagybátyám alig múlt húszéves, amikor Quang Triben halt meg. Családom évtizedekig kereste a napsütötte és szeles vidék temetőit, de semmiféle információt nem talált. Nagymamám nem várhatott tovább, és távoznia kellett, magában hordozva a makacs vágyakozást. Sajnáltam nagymamámat, akinek a haja az évek során megőszült, aki az utolsó pillanatig szorongott, mert fia hollétéről még mindig nem tudtak semmit; sajnáltam nagybátyámat, aki egész ifjúságát a vidéknek szentelte, de soha egyetlen rokona sem látogatta meg, apám csendben folytatta a keresést.

Aztán egy délután Tet előtt, úgy tizenöt évvel, felhívott az apám. Hangja tele volt könnyekkel, de egy kis örömmel is: „A fiam, az egyik barátom azt mondta, hogy olvasta a Néphadsereg újságjában, hogy a nagybátyád neve szerepel a névtelen sírok között a Gio Linh kerületi mártírok temetőjének jobb sarkában lévő második telken. Úgy tűnik, ezeket a sírokat nemrég gyűjtötték össze itt. Ezen a környéken csak egyetlen névvel ellátott sír van. Ez Le Dinh Du (Ho Thua) mártír sírja – aki a Néphadsereg újság riportere volt. 1968. január 21-én halt meg.” Elállt a lélegzetem. A könnyeim csak némán hullottak.

Aztán apám egy esős délutánon ezekkel a szavakkal követte: „Én elmentem, te Quang Triben vagy, ne felejts el hozzám jönni, hogy felmelegítsd a szívemet!” Könnyekkel telt meg a szemem. Szívem sajgott az elválás szomorúságától. Attól kezdve minden júliusban egyedül vittem áldozatokat és egy csokor fehér krizantémot a temetőben. Füstölőket gyújtottam minden sírkősoron, miközben minden szomorú verssort szavaltam.

Az öregség gyakran tele van aggodalommal, az idősek gyakran az élet boldog és szomorú emlékeire támaszkodnak, hogy lássák a napok múlását. Az anya emlékei szomorúságot tartalmaznak. És talán az anya legnagyobb gyötrelme az „ostorcsapások”. A költő nagyon finoman fogalmazott, amikor az „elesik” szót használta más ismerős igék helyett.

A „fall” (ősz) egy udvarias kifejezés, amely segít csökkenteni az olvasó szomorúságát. A „Hol vagy messze?” és az „Milyen föld temett el?” valójában kérdések – költői kérdések, mint a vágyakozás könnyei. Ami itt szokatlan, az az, hogy a mondat végén nincs kérdőjel.

Anya megkérdezte a szívét. Az idő végtelen, a tér hatalmas, hol találhatja meg anya a gyermekét? Nagymamám képére gondolok, ahogy ősz hajú, minden délután az ajtóban ül, a távolba néz a homályos, bizonytalan térbe, és várja a hírt örökre eltávozott fiáról... Nagymamám ezt a gyötrelmet a fehér felhőkig vitte egy téli délutánon...

Évek teltek el, anyám szeme elhomályosult, lábai gyengék, a kín még mindig elhúzódik. Mintha eszméletlen lenne, mindig úgy érzi, hogy „nem stimmel” velem, de esélye sincs vigasztaló szavakat mondani. Ez a kín mindennap jelen van.

A múlt „ostora” még mindig tisztán él anyám elméjében. A háború tüze már régen kialudt, a háború sebei az évek során begyógyultak, de az anyák és családok szívében, akiknek szerettei örökre eltávoztak, még mindig ott van a háború fájdalma. Sokszor eljött már július, sokszor a sírkövek sorai között állva szavaltam el a verset. Ma délután, egy újabb ilyen délután. A napernyőfa még mindig zizeg évszakról évszakra a napon és a szélben.

A teknős hívogató hangja visszhangzott a horizonton. Tömjénfüst gomolygott a távoli naplementében. A sírkövek sorai még mindig csendben sorakoztak egymás mellett, mint a katonák egy csata napján. Csendben füstölőpálcákat helyeztem minden sírra a második telken, a jobb sarokban, ahol csak egyetlen névvel ellátott sír volt.

Gio Linh ebben az évszakban a nap és a tűz melegével telik. A szív füstölőpálcikái még mindig a hála dalával teliek.

Thien Lam

Forrás: https://baoquangtri.vn/chieu-nghia-trang-duom-nong-nang-lua-187390.htm