A temetőt délután intenzív, tüzes napfény fürdette.

Minden alkalommal, amikor eljön a július, megindítanak a júliusi versek – olyan versek, amelyek sokáig megmaradnak, mint a mély hálára emlékeztetőül. Ismerem és szeretem Dinh Pham Thai „Azoknak a napoknak az ostora” című művét, melynek témája a „Tisztelgés a sebesült katonák és mártírok előtt”. „Hol volt, hol nem volt, hol nem volt, huncut voltál, játszottál / Egész nap elhagytad otthonod / Az ostor sovány testedre hullott / Anyád kezét megsebesítve, nagyanyád szemét csípve / Most hol vagy, messze? / Egy marék csont, otthon nélkül, örökké bolyongva / A Trường Sơn hegység, egy zöldellő kiterjedés / Fekete föld, vörös föld, miféle föld, ahol eltemetve vagy? / Remegnek a lábaim, tapogatózom a kopott bot után / Félek megérinteni az ostort, amely még mindig valahol ott lóg...”

Illusztráció: NGOC DUY

A versben nincsenek sírások, mintha „visszafojtották volna a könnyeimet”, mégis valamiért, valahányszor újraolvasom, csendben hullanak a könnyeim. Talán egy olyan anya érzelmei, akinek a fia meghalt a háborúban, mélyen megérintették a szívemet. Nagynéném és nagymamám képét látom benne.

Nagybátyámat alig múlt húszéves, amikor Quang Triben temették el. Családom évtizedekig kutatta a napsütötte, széljárta vidék temetőit, de semmi nyomát sem találtuk. Nagymamám nem bírta tovább, és mély, gyötrő vágyakozással elhunyt. Apám folytatta néma keresését, gyászolva nagymamámat, akinek a haja már őszült az idő múlásával, és akit még mindig gyötört fia ismeretlen holléte; és nagybátyámat, aki fiatalságát a vidéknek szentelte, de családja soha nem látogatta meg.

Aztán egy délután, úgy tizenöt évvel ezelőtt, közvetlenül Tet (holdújév) előtt, felhívott az apám. Remegő, mégis örömteli hangon szólt: „Gyermekem, egy barátom azt mondta, hogy a Néphadsereg Újságban olvasta, hogy a nagybátyád neve szerepel a névtelen sírok között a Gio Linh kerületi mártírok temetőjének jobb oldalán, a második parcellán. Úgy tűnik, ezeket a sírokat nemrég helyezték át ide. Ezen a környéken csak egy névvel ellátott sír van. Ez Le Dinh Du (Ho Thua) mártír sírja – a Néphadsereg Újság riporterének sírja. 1968. január 21-én halt meg.” Elakadt a lélegzetem. Könnyek patakokban folytak az arcomon.

Aztán egy esős délutánon apám követte a nagybátyámat a temetőbe, és ezt mondta: „Most elmegyek. Quang Triben vagy, ne felejtsd el meglátogatni a nagybátyádat, hogy megmelengesd a szívét!” Könnyek szöktek a szemembe. A szívem sajgott a búcsú szomorúságától. Attól kezdve minden júliusban egyedül vittem áldozatokat és egy csokor fehér krizantémot a temetőbe. Füstölőket gyújtottam minden sírkősornál, miközben halkan melankolikus verseket szavaltam.

Az öregkort gyakran aggodalmak töltik el; az idősek hajlamosak az élet keserédes emlékeibe kapaszkodni, hogy nézzék a múló napokat. Az anya emlékáradata szomorúsággal van tele. És talán legnagyobb gyötrelme az „ostorcsapások”. A költő igazán finoman használja az „elesik” szót más ismerős igék helyett.

Az „elesés” egy udvarias kifejezés, amely segít csökkenteni az olvasó szomorúságát. A „Hol vagy, gyermekem?” és az „Milyen föld temet el?” valójában kérdések – költői kérdések, mint a vágyakozás és az emlékezés könnyei. A szokatlan dolog itt a kérdőjel hiánya a mondat végén.

Anyám feltette magának ezt a kérdést. Az idő végtelenül nyúlt, a tér hatalmas; hol találhatná meg a fiát? Elképzeltem a nagymamámat, ahogy őszülő haja minden délután a küszöbön ül, a hatalmas, bizonytalan térbe bámul, és várja a hírt a soha vissza nem tért fiáról... Nagymamám egy téli délutánon magával vitte ezt a gyötrő bánatot a fehér felhők földjére...

Évek teltek el, és most anyám látása romlik, a lábai gyengék, de a megbánás nem múlik el. Úgy tűnik, öntudatlan állapotban van, folyamatosan úgy érzi, hogy „rosszul van” velem szemben, mégis már nincs lehetősége vigasztaló szavakat mondani. Ez a gyötrő érzés minden nap fennáll.

A múlt „ostorcsapása” élénken él anyám emlékezetében. A háború lángjai már rég kialudtak, a háború sebei idővel begyógyultak, de az anyák és családok lelkének mélyén, akiknek szerettei elmentek és soha nem tértek vissza, még mindig ott él a háború fájdalma. Júliusban sokszor, sokszor sírkövek sorai között állva, némán szavaltam a verset. Ma délután, egy újabb ilyen délután. A császárfák susognak a napon és a szélben, évszakról évszakra.

A kakukk hangja visszhangzott a horizonton, ahogy hozzád kiált. A tömjén füstje szállt a ködös félhomályban. A sírkövek sorai csendben álltak egymás mellett, mint a csatába vonuló katonák. Csendben illatos füstölőket helyeztem minden sírra a második részben, a jobb sarokban, ahol csak egy sír viselt nevet.

Gio Linh ebben az évszakban a nap intenzív hevében fürdik. A hála füstölője még mindig ott lebeg, illata hálaadó dalokkal tölti meg a levegőt.

Thien Lam

Forrás: https://baoquangtri.vn/chieu-nghia-trang-duom-nong-nang-lua-187390.htm