Délután a temetőben, meleg napsütésben

Minden alkalommal, amikor eljön a július, megindítanak a júliusi versek – a kísérteties versek, amelyek mély szeretetre emlékeztetnek. Ismerem és szeretem Dinh Pham Thai „Az aznapi ostor” című művét, melynek témája „A sebesült és elesett katonák emlékére”. Azon a napon, amikor rossz voltál, játszottál/ Egész nap elmentél otthonról/ Az ostor sovány testedre hullott/ Anyád kezét megsebesítve és szemét csípve/ Most messze vagy/ Csontjaidat fogva, ajtó és otthon nélkül, örökké sétálva/ A Truong Son egy zöld csík/ Fekete föld, vörös föld, micsoda föld temett el téged./ Remegő lábak, tapogatózva a kopott bot után/ Félek felvenni az ostort, ami még mindig a közelben van...

Illusztráció: NGOC DUY

A versben nincs sírás, mert olyan, mintha „könnyek gyűltek volna a szemembe”, de valahogy minden alkalommal, amikor olvasom, csendben hullanak a könnyeim. Talán egy olyan anya érzelmei, akinek a fia meghalt a háborúban, megérintették a szívem mélyét. Látom benne a nagybátyám, a nagymamám képét.

A nagybátyám alig múlt húszéves, amikor Quang Triben halt meg. Családom évtizedekig kereste a napsütötte és szeles vidék temetőit, de semmiféle információt nem talált. Nagymamám nem várhatott tovább, és távoznia kellett, magában hordozva a makacs vágyakozást. Sajnáltam nagymamámat, akinek a haja az évek során őszült, aki az utolsó pillanatig szorongott, mert fia holléte még mindig ismeretlen volt; sajnáltam nagybátyámat, aki fiatalságát a vidéknek szentelte, de soha nem látogatták meg rokonai, és apám csendben folytatta a keresést.

Aztán, egy délután Tet előtt, úgy tizenöt évvel ezelőtt, felhívott az apám. Hangja tele volt könnyekkel, de egy kis örömmel is: „A fiam, egy barátom azt mondta, hogy olvasta a Néphadsereg újságjában, hogy a nagybátyád neve az ismeretlen sírok között szerepel a Gio Linh kerületi mártírok temetőjének jobb sarkában, a második telken. Úgy tűnik, ezeket a sírokat most gyűjtötték össze itt. Ezen a környéken csak egyetlen sír van névvel. Ez Le Dinh Du (Ho Thua) mártír sírja – aki a Néphadsereg újság riportere volt. 1968. január 21-én halt meg.” Elállt a lélegzetem. A könnyeim csak némán hullottak.

Aztán apám egy esős délutánon ezekkel a szavakkal követte: „Én elmentem, te Quang Triben vagy, ne felejts el hozzám jönni, hogy felmelegítsd a szívemet!” Könnyekkel telt meg a szemem. Szívem sajgott az elválás szomorúságától. Attól kezdve minden júliusban egyedül vittem áldozatokat és egy csokor fehér krizantémot a temetőben. Füstölőket gyújtottam minden sírkősoron, miközben minden szomorú verssort szavaltam.

Az öregség gyakran tele van aggodalommal, az idősek gyakran az élet boldog és szomorú emlékeire támaszkodnak, hogy lássák a napok múlását. Az anya emlékei szomorúságot tartalmaznak. És talán az anya legnagyobb gyötrelme az „ostorcsapások”. A költő nagyon finoman fogalmazott, amikor az „elesik” szót használta más ismerős igék helyett.

A „fall” (ősz) egy udvarias kifejezés, amely segít enyhíteni az olvasó szomorúságát. A „Hol vagy messze?” és az „Milyen föld temet el?” valójában kérdések – költői kérdések, mint a vágyakozás könnyei. Ami itt szokatlan, az az, hogy a mondat végén nincs kérdőjel.

Anya megkérdezte a szívét. Az idő végtelen, a tér hatalmas, hol találhatja meg a gyermekét? Nagymamám képére gondolok, ősz hajával minden délután az ajtóban ül, messze néz a homályos, bizonytalan térbe, várja a hírt örökre eltávozott fiáról... Nagymamám ezt a gyötrelmet a fehér felhőkig vitte egy téli délutánon...

Évek teltek el, anyám szeme elhomályosult, lábai gyengék, a kín még mindig elkíséri. Mintha eszméletlen lenne, mindig úgy érzi, hogy „nem stimmel” velem, de már nincs lehetősége vigasztaló szavakat mondani. Ez a kín minden nap jelen van.

A múlt „ostorcsapása” még mindig tisztán él anyám elméjében. A háború tüze már régen kialudt, a háború sebei az évek során begyógyultak, de az anyák és családok szívében, akiknek szerettei örökre eltávoztak, még mindig ott van a háború fájdalma. Sokszor eljött már július, sokszor a sírkövek sorai között állva szavaltam a verset. Ma délután, egy újabb ilyen délután. A napernyőfa még mindig zizeg évszakról évszakra a napon és a szélben.

A barátját hívó teknős hangja visszhangzott a horizonton. Tömjénfüst gomolygott a halványuló naplementében. A sírkövek sorai még mindig csendben sorakoztak egymás mellett, mint a katonák egy csata napján. Halkan füstölőket gyújtottam meg minden síron a második telken, a jobb sarokban, ahol csak egyetlen névvel ellátott sír volt.

Gio Linh ebben az évszakban meleg napsütéssel telik. A szív füstölőpálcái még mindig a hála dalában élnek.

Thien Lam

Forrás: https://baoquangtri.vn/chieu-nghia-trang-duom-nong-nang-lua-187390.htm