Egyszer, az újságírás műfajairól szóló kurzusom végén, egy diák megkérdezte tőlem: „Nem aggódsz amiatt, hogy valódi neveket használsz az oktatást kritizáló cikkekben?”
 |
| Diákok tesznek fel kérdéseket a szerzőnek egy szemináriumon. (Fotó: VHP) |
Bár spontán felnevettem, és azonnal azt válaszoltam: „Ha valaki arra tanítja az embereket, hogy féljenek kimondani az igazat, hogyan taníthatna meg bárki mást?”, ez a kérdés még sok napig bennem maradt, gondolatokkal töltve el.
A pódiumon állva a tanár felelősséget érez, miközben diákjai várakozó tekintetével néz szembe.
Az újságcikkekben az írók mindig az olvasók bizalommal teli tekintetét látják maguk előtt. Az egyik oldal tudni akarja, mi a helyes, a másik az igazságot. És amikor cikkeket írunk az oktatásról, az igazság és a valóság megkettőződik.
Az iskolák elméletileg a tudásszerzésre összpontosító helyek. De a való élet sokkal összetettebb. Vannak dolgok, amelyekhez félünk hozzányúlni, mert félünk, hogy megbántjuk a kollégáinkat, befolyásoljuk a teljesítményünket, vagy átlépjük a láthatatlan határokat.
Alkalmanként a kollégáim viccesen emlékeztették egymást, hogy legyenek óvatosak a szavaikkal és a tetteikkel, nehogy az újságban írjak róluk. Mások félrehívtak, és őszinte tanácsot súgtak: „Tanár úr, kérem, mértékletesebben írjon; minden szakmának megvannak a maga hullámvölgyei.”
Igen, minden szakmának megvannak a maga előnyei és rejtett aspektusai, amelyekről az érintettek nem akarnak beszélni. De ha az érintettek nem osztják meg a véleményüket, nem ösztönzik az építő jellegű hozzájárulásokat, és nem hajlandóak szembenézni a hiányosságokkal és hibákkal, hogyan érhetnek el fenntartható jövőbeli fejlődést?
Ha a tanárok félnek kimondani az igazat, ki fogja megtanítani a diákokat arra, hogyan mondják ki az igazat? Vagy csak arra koncentrálunk, hogy más szakmák igazságait kiemeljük, miközben a tanári hivatást részesítjük előnyben? Ezért az oktatás kritikai elemzése minden eddiginél jobban bátorságot követel tőlünk az őszinteség fenntartására.
Az újságírás egy módja annak, hogy reflektáljunk a tanári szakmára, és fordítva. Amikor tollal papírra vetettem magam, hogy kritizáljam az oktatással kapcsolatos kérdéseket, rájöttem, hogy a sürgető problémákkal való szembenézés nemcsak az olvasók joga, hanem a szakmában dolgozók felelőssége is.
Minden történet, minden feljegyzett példa azoknak a hangját hordozza, akik közvetlenül megtapasztalták azt. Tükrözik a valóságot, ezáltal hozzájárulva ahhoz, ahogyan érzékeljük és viselkedünk.
Ironikus módon sok oktatási környezetben a hiányosságok vagy korlátok elismerése néha „problematikusnak” tekinthető. A tanárok, vezetők és adminisztrátorok többnyire saját magukkal szembenéznek: a tanulók teljesítménycéljaitól és teljesítménycéljaitól kezdve a társadalmi elvárásokig.
Ebben az összefüggésben az igazsággal való szembenézés és az építő jellegű kritika bátor, mégis kockázatos cselekedet. De pontosan ez a kockázat adja az ellenvélemény értékét.
Az újságírás ereje nemcsak a történetmesélésben rejlik, hanem abban is, hogy képes nyilvános fórumot teremteni. Amikor az oktatásról írok, mindig emlékeztetem magam: egy esemény puszta ismertetésén túl minden cikk emlékeztetőként és inspirációként szolgál a jövőbeli pozitív változásokhoz.
Az újságíróknak és a tanároknak ebben a tekintetben több közös vonásuk van, mint gondolnánk. Mindkét szakmának meg kell felelnie az őszinteség követelményeinek; mindkettőre nyomás nehezedik a közvélemény, a kollégák és önmaguk részéről.
Ha az újságírás az elemzésben, a vizsgálatban és a kérdezésben segít, akkor az oktatás az értékek formálásában és az önálló gondolkodás ösztönzésében segít. Együttesen ez a két hang szinergikus erőt hoz létre: az újságírás átláthatóbbá teszi az oktatást; az oktatás pedig hiteles élmények és érzelmek forrását biztosítja az újságírók számára.
Az újságírás használata a tanári szakma megvitatására a társadalmi felelősségvállalás kultúrájának előmozdításának egyik módja. Nem várhatunk jobb oktatási környezetet, ha a meglévő problémákat mindig statisztikák vagy teljesítményjelentések mögé rejtjük.
Minden szakmának megvan a maga árnyoldala, de ha kritikus szemmel és bátorsággal nézzük, ez az árnyoldal már nem egy láthatatlan fekete folt, hanem a fejlődés anyagává és a felfelé ívelő fejlődés lendületévé válik.
Forrás: https://baoquocte.vn/dung-nghe-bao-de-noi-ve-nghe-day-334898.html
Hozzászólás (0)