A város gyors fejlődése közepette az itt élők még mindig dédelgetik az álmot, hogy egy híd véget vessen a két part közötti szakadéknak.
A falu a víz túlsó partján
Thuong Duc község központjától Dau Go falu eléréséhez egy hosszú, kanyargós úton kell haladni buja zöld hegyoldalak között. A folyónak erről az oldaláról nézve a falu halványan látszik a fák alatt. Bár csak néhány száz méterre van, olyan érzés, mintha egy másik világba tartozna. Mögötte magasodó hegyek, előtte pedig a mély és széles Bung folyó. Ez az egyedülálló domborzat évtizedek óta elszigetelt "oázissá" tette Dau Go-t.
A Dau Go-ban született gyerekek a hullámokon ringatózó csónak képével nőttek fel. A falu vénei is szinte egész életükben egy hídról álmodoztak és vártak, de az még nem vált valósággá.
A kis hajó csak néhány embert és némi árut tudott szállítani. Minden folyóátkelés körülbelül tíz percig tartott. Ez az idő rövidnek tűnt, de Dau Go lakói számára rengeteg aggodalommal töltötte el.
A hajó oldalán ülő, kopott ingében Mrs. Nguyen Thi To (70 éves) felhős tekintettel bámult a túlsó partra. Halk és szomorú hangja összeolvadt a hullámok morajlásával: „Minden a kompon múlik, gyermekem! Gyerekek iskolába, betegek kórházba, esküvők, temetések… minden ezen a kompon múlik. Napos napokon kezelhető, de amikor esik az eső és árvíz van, az egész falu teljesen elszigetelődik. Amikor valami történik ezen az oldalon, csak átnézünk a folyón és sírunk…!”
To asszony elmesélte, hogy ez a terület egykor a Dai Son községhez tartozott, Dai Loc kerületben, az egykori Quang Nam tartományban, de most Thuong Duc községhez csatolták. A közigazgatási határok talán megváltoztak, de a széttagolt terep okozta nehézségek továbbra is fennállnak, sebként bevésődve az emberek életébe. Amikor a faluban az idősek meghalnak, koporsóikat veszélyesen kell átvinni a folyón kis csónakokon. Még a járni alig tudó kisgyermekeknek is meg kell tanulniuk egyensúlyozni a csónakok szélén, hogy elérjék a túloldalon lévő oktatásukat.
To asszony tekintete a távolba révedt, miközben felidézte azokat a keservesen hideg téli éjszakákat, amikor a terhes nők váratlanul vajúdni kezdtek. Az egész falu összegyűlt, fáklyákat gyújtottak, szőnyegeket terítettek, és a folyópartra vitték a nőt. Az alvó révész meghallotta a kétségbeesett kiáltásokat, azonnal beindította a motorját, és kiszaladt. „Néhány hajóút időben megérkezett a kórházba, és mind az anya, mind a gyermek biztonságban volt. De néhány út túl későn érkezett...” To asszony elhallgatott, majd elhallgatott, és a lassan hömpölygő vízre nézett.
A Dau Go-i komp melletti élet nehézségei nemcsak a megélhetésről szólnak, hanem az álmok útját is jelentik. Itt a gyermekvállalás sem ritka.
Mai Van Cong úr (38 éves) még mindig nem felejtette el azokat az időket, amikor felesége sok évvel ezelőtt egy heves esőzés közepén megindult a vajúdás. A folyó vízszintje magasra emelkedett, és a kompnak sokáig kellett várnia, mielőtt át mert volna kelni. „Az első gyermek éppen átért a túlsó partra, amikor a feleségem megszületett az úton. A második gyermek még a kompkikötőben született, mielőtt még felszálltunk volna a buszra” – mesélte, hangja még mindig tele volt a kísértő emlékkel.
Dau Góban nincsenek középiskolák vagy gimnáziumok, csak egy kombinált óvoda és általános iskola működik. Ahhoz, hogy a gyerekek folytathassák tanulmányaikat, át kell kelniük a folyón, és több tucat kilométert kell utazniuk. A hét elején a szülők viszik gyermekeiket a kompkikötőbe, hogy megvárják a hajót. A hét végén pedig izgatottan várják vissza a gyerekeket. Az iskolába vezető út ezeknek a gyerekeknek a komp motorjának dübörgésével kezdődik a kora reggeli ködben.
Cong úr elmondta, hogy itt minden gyermek lelkesen tanul. Mert megértik, hogy csak az oktatás révén reménykedhetnek abban, hogy kitörhetnek a szegénység és az elszigeteltség ördögi köréből. „A szüleik olyan keményen dolgoznak, hogy a gyerekek nagyon sajnálják őket. Azt mondják maguknak, hogy tanulniuk kell, hogy a jövőben jobb életük legyen” – mondta Cong úr.
Egy híd álma
A napsütéses napokon békés, szelíd Bung folyó vad „fallá” változik, amely az esős évszakban elvágja a forgalmat. A kompjáratok megszűnnek, az áramszolgáltatás vibrál, és a telefonjelek megszakadnak. Az egész falu elszigetelődik a hatalmas árvizek között. „Néhány évvel ezelőtt egy férfi a faluban vakbélgyulladást kapott éjszaka, de hevesen esett az eső, és a víz gyorsan folyt, így senki sem mert csónakázni. Mivel nem jutott el időben az orvosi rendelőbe, nem élte túl. Ez annyira tragikus, de kihez fordulhatunk segítségért?” – mondta Nguyen Thi Hue (53 éves) rekedtes hangon.
Nemcsak emberi életek forognak veszélyben, de az árvízszezon közvetlenül befolyásolja az egész falu megélhetését is. Valahányszor meghallják a vízerőmű gátjának árvízmentesítéséről szóló bejelentést, a falusiak kétségbeesetten összeszedik holmijukat, az állataikat magasabb helyre terelik, és a hegyekbe menekülnek ideiglenes menedékért, maguk mögött hagyva a folyóparton csendesen megbúvó kis házakat. „Az év során felhalmozott számos vagyontárgyat, a disznókat, csirkéket, kacsákat… egyetlen dagályéjszaka elsodorhatja – ez gyakori dolog Dau Góban. Megszoktuk már, de még mindig nagyon szomorú!” – mondta Mrs. Hue töprengő hangon.
Dau Go lakói főként akácfák és ananász termesztéséből élnek. A föld kopár, az időjárás pedig zord. A jó termés alacsony árakat jelent, míg a rossz termés semmit sem hagy maga után. Ezért a szegénység generációról generációra sújtja őket.
Dau Go férfiai a Bung folyón kompok zúgását hallgatva nőttek fel. A falu asszonyai megszokták, hogy minden este a folyóparton állnak, és várják, hogy férjük és gyermekeik későn visszatérjenek. Hozzá vannak szokva, hogy hajnalban kelnek, hogy elérjék az első kompot. De a megszokottság nem jelent reményt. „A mi generációnk eleget szenvedett már. Most már csak abban reménykedünk, hogy gyermekeinknek és unokáinknak lehetőségük lesz továbbmenni, stabilabb életet élni, és nem itt ragadni örökre. Népünk legnagyobb vágya, hogy legyen egy híd. Egy híd, hogy a gyerekek biztonságosabban járhassanak iskolába. Egy híd, hogy a betegek ne aggódjanak egy esős éjszaka közepén. Egy híd, hogy ez a falu ne legyen többé elszigetelt” – bizalmaskodott Mrs. Hue.
A helyiek sokszor hallottak pletykákat egy híd építéséről. Felméréseket végeztek, de ezek aztán elhalványultak. A tervrajzokról szó esett a közösségi gyűléseken, de ezek csak papíron maradtak. Az idő telt, a régi komp romossá vált, az emberek pedig tovább vártak. „Néhány évvel ezelőtt több csapat is jött, hogy felmérjék a hidat, de már olyan régóta telt el, és semmi sem valósult meg. Valószínűleg a magas költségek és a kis népesség miatt van, ezért még mindig várunk…” – mondta Mrs. Hue sóhajtva.
A két partot összekötő hídőr.
Egy kora júniusi déli napon a nap aranyló fényben ragyogta be a Bung folyó felszínét. A komp visszakanyargott a partra, néhány zsák műtrágyát, némi építőanyagot és több motorkerékpárt cipelve a rakterében összezsúfolva.
A több mint 60 éves, napbarnított bőrű révész azt mondta, hogy a munka rendkívül nehéz, de nem adhatja fel. „Ha feladom, a falusiak nem fogják tudni, hogyan közlekedjenek...” Amitől a legjobban fél, az az esős évszak. „A vízszint emelkedik, a hullámok erősek, és sok napon egész nap nem merek menni. De ha a falusiaknak szükségük van rám, akkor is megpróbálom” – mondta, miközben továbbra is erősen szorongatta a kormánylapátot.
A révész mindenki másnál jobban megérti, hogy a Bung folyó nemcsak két földterületet választ el egymástól, hanem a lehetőségeket, a tudást és egy vidéki terület jövőjét is. Azt mondja, hogy az itteni emberek nem álmodoznak pazarló dolgokról. Csak abban reménykednek, hogy egy napon a régi komp motorjának kattogását felváltja a masszív betonhídon zakatoló autók zakatolása. Hogy egy napon a Bung folyó többé ne legyen elválasztó határ.
A Bung folyó nem túl széles, de elég széles ahhoz, hogy a partjai között távolság legyen. Ez a távolság nyilvánvaló az iskolás gyerekek minden egyes reggeli lépésében, az anyák aggódó tekintetében az esős évszakban, és az idősek sóhajaiban, akik életüket azzal töltötték, hogy egy hídra vártak, amely még nem valósult meg.
A Thượng Đức Község Népi Bizottságának vezetője elmondta, hogy a helyi önkormányzat évek óta aggódik a Đầu Gò falu lakóinak közlekedési problémái miatt. A híd hiánya jelentősen befolyásolja az emberek életét, a kereskedelmet és a mentési erőfeszítéseket az esős évszak és a viharok idején. „Az emberek számos hátrányt szenvednek, mivel a Bung folyó elválasztja őket. A helyi önkormányzat azt is reméli, hogy hamarosan forrásokat fektetnek be egy híd építésébe, hogy az emberek kényelmesebben és biztonságosabban utazhassanak” – mondta a vezető.
Miközben az éjszaka fokozatosan elnyelte a Bung folyót, elhagytuk Dau Go falut. A mögöttünk kikötött komp eltűnt a sötétségben, csak a motor rekedt, tompa hangja visszhangzott. De a part túloldalán kék füst szállt fel a kis házakból, és keveredett az alkonyattal.
És ahogy a Bung folyó soha nem áll meg, úgy a két partot összekötő híd utáni vágyakozás csendben ott él minden történetben és az itt élők minden pillantásában.
Forrás: https://baodanang.vn/uoc-mo-ben-kia-song-bung-3340427.html
