[E-Magazin]: A teavirágok elbűvölő illata a ködös évszakban

Egykor a régiektől tanultam, hogyan kell a teáskanna melegénél keresni a nyugalmat. De rájöttem, hogy az ember nyugalma a saját szívéből fakad. A tea áldás, a belső béke tükröződése. Ha a szív nyugtalan, a tea hőmérséklete mit sem számít.

A délutáni nap gyengén sütött. Apró rügyek pettyezték a fiatal ágakat, csillogva a víztől. A párás levegő az orromban maradt. Hirtelen vágyat éreztem a teavirágok halvány illatára, és eszembe jutott egy csésze gőzölgő tea, amit virágokból készítettem a ködös, ködös téli alkonyatban.

Ebben az évszakban köd borítja az eget. Eltakarja előttünk a hegyvonulatot. A köd megtelepszik a fák tetején, mélyen elrejti az érett naspolya fürtjeit, halvány aranyló pöttyöket alkotva. Kora reggelente, amikor a köd még a leveleken tapadt, gyakran követtem nagyapámat fel a dombra, hogy zöld tea rügyeket szedjek. Akkoriban a rügyek éppen csak elkezdtek nyílni, magukba szívták a ködöt és a föld hűvösét, illatos illatuk mélyen behatolt a tüdőmbe. Csak ekkor érte el a tea igazán teljes ízét.

A szülővárosom, különösen a dombos vidékek, nagyon alkalmasak a tea termesztésére. Így minden háztartás legalább néhány sor teacserjét ültet saját fogyasztásra. A napon szárított, vastag leveleivel a hegyi kútvízben áztatott tea nosztalgiát ébreszt sokakban, akik messze élnek otthonról. Minden alkalommal, amikor elmennek, teáscsomagokat hoznak magukkal szülővárosukból. De amikor a tea megérkezik a városba, elveszíti rusztikus ízét. Talán a víz miatt van, vagy talán a vidéki hangulat hiánya miatt? Nem tudom, de észrevettem, hogy az enyhén kesernyés ízből hiányzik a hosszan tartó aroma.

Amikor még élt, teanövények borították a ház mögötti domboldalakat. A magas, fejnél is magasabb teacserjéket virágaikért és leveleikért használták tea készítéséhez, míg az alacsonyabbakat teázáshoz. Szezonban a növényeket fehér virágok borították, édes illatuk méhrajokat vonzott, zümmögő hangot keltve a csendes délben. A virágzási időszak volt a kedvencem. Felmehettem vele a dombra, hallgathattam, ahogy a teáról beszél, szabadon futkározhattam és ugrálhattam a hatalmas zöld területen, és a távolban elterülő végtelen mezőkre csodálhattam. Azt mondta, hogy a tearügyek szedésének legjobb ideje tavasszal van, amikor a növények új hajtásokat hajtanak. Más évszakokban is szedték őket, de azok nem voltak olyan jók. Szedéskor olyan rügyeket kellett választani, amelyek éppen elkezdtek nyílni, színük a halványzöldtől a fehérig változott, és kerülni kellett a fagyos napokat, hogy tovább frissek és illatosak maradjanak. Hallgattam őt, bár nem értettem teljesen, de tudtam, hogy imádom a teavirágokat, valahányszor csak virágoznak.

Leszáll az éj. Erősödik az eső. Kinyitom a virágteás dobozt, halvány illat száll a levegőben. A hidegen szárított tea megőrzi eredeti színét és ízét: világoszöld, halványfehér és intenzív illatú. A víz forog a faszénes tűzhelyen. A teáskanna, a tálalócsésze és az egyes teáscsészék öblítve forognak egy kék zománcozott tálcán. Egy kis csipet tea tökéletesen forró vízben, a virágrügyek örvénylenek a vízzel, smaragdzöld csíkokat hozva létre az átlátszó vásznon. A vízzel átitatott tea illata és a faszén finom aromája járja át a szobát. A virágtea gyorsabban szívja fel a vizet, mint a rügytea, ezért nem lehet sokáig áztatni, de ha túl korán kiönti, csökken a teljes íze. Felemelem a teáscsészét, az aroma az orromba száll. Kortyolok egyet, a kezdeti keserűség megmarad, majd édes utóíz következik. A teaszertartás lassan telik. Az eső tovább kopog a leveleken. Egyszer, mivel mélyen szerettem a tea illatát és a teaszakértők elmélkedő nyugalmát, arról álmodoztam, hogy egy kis teaházat nyitok egy csendes sikátorban. Teaasztalok, teáscsészék, faszenes kályhák, kalligráfiák és csendéletek jelentek meg a fejemben. De aztán rájöttem, hogy nem erre van ítélve, és vonakodva, nagy megbánással félretettem a tervemet.

A parázs még nem halt ki. A tea gyengéd aromája megmarad. Árnyak pislákolnak a falon, miközben megosztozunk egy csésze teán. A világ és az emberi élet dolgai tükröződnek a tea három módjában. Az utolsó csésze is elfogyott, halvány, ködös érzést hagyva maga után. Nem számít, hányféle teát próbáltunk már ki, az emberi szív még mindig annyi aggodalmat hordoz magában. Egykor a régiektől tanultam, hogyan kerestem nyugalmat egy teáskanna mellett. De rájöttem, hogy az ember békéje a saját szívéből fakad. A tea a kapcsolat, az emberi szív szabadsága. Ha a szív még mindig nyugtalan, a forró vagy hideg tea mindegy.

Egy csésze tea mellett emlékszem, hogy anyai nagyszüleim háza mindig nyüzsgött a látogatóktól. Naponta kétszer a nagyapám tealeveleket vágott, és melegen tartotta a kannát. Azt mondta, hogy a házuk egy kereszteződés közelében van, a falu központjában, és van egy dombjuk, ahol finom teát lehet kapni. Teát főz, és ott hagyja, így bárki, aki arra jár, megállhatott egy pár csészére beszélgetni, felvidítva az otthont. Napos napokon sokan látogatták meg, élénk beszélgetéssel és nevetéssel töltve meg a házat. Esős napokon csak a szomszédok jöttek, és bizalmasan beszélt nekik az üzleti ügyekről, a családi ügyekről, a tea feldolgozásáról és szárításáról. Néha láttam őt és a faluból származó gyerekkori barátját, amint gondolataikba merülve csendben nézik a kinti buja zöld mezőket. Talán a fiatalságukra emlékeztek, vagy az álmaikra emlékeztek. Most, hogy visszaemlékezünk azokra a régi időkre, mélyebben érzem az élet értelmét és az emberi kapcsolatot a szülővárosom teájának ízében.

A tea íze fokozatosan elhalványul, a kandallóban a parázs elhalványul. Az eső egyenletesen esik, mint egy altatódal. Ebben az évszakban a teavirágok bőségesen virágoznak. Kerek rügyek, fehér virágok és sárga porzók sütkéreznek az esőben és a napsütésben. Időnként leszedek egy marék friss virágot, megmosom őket, és lefőzöm. Az íze finoman fanyar és illatos, édes utóízzel. A teavirágok kibomlanak a teáskannában, élénk színeiket megjelenítve, mintha még mindig a szőlőn lennének. A fehér és zöld árnyalatok csillognak a gőzölgő vízben. A tea aromája száll a levegőben. Gyakran ülök a lépcsőn, egy forró csésze teával a kezemben, és némán hallgatom, ahogy lassan múlik az idő. A tél már majdnem véget ért, a teaszüret majdnem befejeződött, és néhány megmaradt teabogyó, fekete árnyalattal, várja a tavasz érkezését. Az új évben, a melegebb időjárás beköszöntével a teavirágok újra virágozni fognak. Az udvar kis sarkában a csésze tea egy barátra, egy rokon lélekre vár, illata egész tavasszal kitart.

Tartalom készítője: Tran Thi Hong Anh

Fotó: internetes forrás

Grafika: Mai Huyen

Forrás: https://baothanhhoa.vn/e-magazine-dam-tham-huong-tra-hoa-mua-suong-273182.htm