Hogyan változott a Thanh Hoa-i „szellem” család második generációja?

A VTC News riporterei 2023 áprilisának végén visszatértek Thach Thanh kerületbe ( Thanh Hoa ), hogy megismerjék a helyiek által „szellemkatonákként” ismert család életét.

A Van Du város Népi Bizottságának székházában lefolytatott beszélgetés után Le Van Dung úr – a város Népi Bizottságának alelnöke – elvezetett minket Thanh asszony családi kertjébe, amelyet egykor „sérthetetlennek” tartottak.

Dung urat követve önkéntelenül is kirázott a hideg, amikor felidéztük a közel 6 évvel ezelőtti találkozásokat.

2017 júliusának közepén, azzal a vággyal, hogy be akartunk menni és megnézni, hogyan él Thanh asszony családja, Nguyen Thi Dung asszony, a Thanh Van Erdővédelmi Állomás titkára beleegyezett, hogy elvigyen minket. Mielőtt úgy döntöttünk, hogy belépünk a "titokzatos kertbe", számos figyelmeztetést kaptunk a környékbeliektől.

Vannak, akik azt mondják, hogy Thanh asszony szigorú biztonsági rendszert épített ki a kert köré. Ráadásul Thanh asszony családtagjai gyakran elbújnak a bokrokban, hogy hallgatózzanak. Ha valaki betör a kertbe, azonnal megjelennek késekkel és botokkal a kezükben…

Mivel a veszély mindig leselkedett ránk, amikor tudta, hogy Thanh asszony házához megyünk, Bui Thi Muoi asszony – akkoriban a Thach Thanh kerületi pártbizottság titkára – háromszor is felhívta a riportert, hogy figyelmeztessen minket: „ Nagyon óvatosnak kell lenniük, meg kell győződniük arról, hogy biztonságos, mielőtt belépnek. Ha nem készültek fel jól, semmiképpen sem szabad bemenniük .”

Attól tartva, hogy valami baj történhet, Muoi asszony utasította a Thanh Van Községi Rendőrséget és a Községi Népi Bizottság elnökét, Le Van Dung urat, hogy személyesen segítsék a riportert. Emellett a Thanh Van Erdőgazdálkodási és Védelmi Állomás néhány tisztjét is mozgósították, hogy segítsenek bármilyen szokatlan incidens esetén.

Késő délután az ég borongós volt, ami még hidegebbé tette Thanh asszony kertjét. Mielőtt úgy döntöttek, hogy a szomszédos cukornádföldről belépnek a kertbe, a csoport szándékosan hangosan beszélt, hogy Thanh asszony családja is hallja. Ráadásul Dung asszony még kiáltozott is. Felkiáltotta az összes családtag nevét, de csak a levelek susogása válaszolt.

Mivel senki sem válaszolt, Dung asszony úgy döntött, hogy a főbejáraton keresztül bevezet minket a kertbe. Ez az ösvény messzebb volt, de kevesebb fával. „ Thanh asszony, Dung, azért jöttem, hogy meglátogassam önöket ” – kiáltotta Dung asszony hangosan menet közben, mintha tudatni akarná Thanh asszony családjával, hogy egy ismerősük érkezett.

Minél mélyebbre mentünk a sikátorba, annál sivárabb lett a látvány. A szúnyogok szétszóródtak, mint a pelyva, elrepültek, és a fülünkben zümmögtek. A közeli bokrokból és fűből érkező bármilyen zaj megijesztett minket. Amikor a csoport a 8 apró kunyhó közül az elsőhöz ért, miközben körülnéztünk, egy „Állj!” kiáltás hirtelen megijesztette az egész csoportot.

Közvetlenül ezután egy alak lépett elő a bokrokból, elállva az utat. Furcsa öltözékét látva egy gyenge szívű ember valószínűleg elájulna.

Mai Thi Thanh, Mrs. Thanh legidősebb lánya.

A személy vászonkalapot viselt, ami az arcának nagy részét eltakarta, és mély hangon beszélt, így nem tudtuk megállapítani, hogy férfi vagy nő. Egy pillanatnyi csend után azonban Dung asszony rájött, hogy Mai Thi Thanh, Thanh asszony legidősebb lánya az.

Thanh teljesen más volt, mint ahogy elképzelték, rongyos külsején, kopott kalapján és a sötétben töltött évektől hamuszürke bőrén kívül tiszta fejjel és egyenes háttal beszélt. Thanh „unokaöccsének” nevezte magát, Dung asszonyt pedig nagyon udvariasan „néninek” szólította. Amikor azonban Dung asszony megpróbált még egy lépést tenni, Thanh szigorúan azt mondta: „ Senki sem mehet be parancs nélkül! ”

Mrs. Dung rábeszélésére tett erőfeszítései ellenére Thanh eltökélt volt, hogy senkit sem enged át a kertbejáratot elzáró vasdróton. Amikor a csoportból valaki megpróbált előrehajolni, Thanh felemelte a botját, hogy megállítsa, akárcsak a múltban egy kapuőr.

„ Hol van az édesanyád? Látni akarom. Régóta nem láttam. Kérlek, engedj be, csak engem!” – könyörgött Dung asszony. Dung asszony könyörgésének ellenére Thanh arca azonban változatlan maradt. „Nem, parancs nélkül senki sem jöhet be, beleértve engem is. Mindenhol szabályoknak kell lenniük. Nem jöhetsz be! ” – mondta Thanh határozottan.

Mivel nem tudtuk rávenni Thanh-ot, nem volt más választásunk, mint visszavonulni. Dung asszony azt mondta, hogy Thanh általában az első „őrhelynél” feltartóztatott minket. Bárki, aki megpróbálta átlépni ezt az „akadályt”, mindössze egy tucat métert kellett megtennie, mielőtt Toan hirtelen megjelent. Toan erős volt és rossz természetű. Ha szembeszálltunk vele, valami rossz történt.

Mivel nem tudtunk belépni Thanh asszony házába, visszatértünk Dung asszonyhoz azzal a kérdéssel, hogy Thanh asszony él-e vagy halott? Vajon a Thanh nevű lány igazat mondott a családtagok egészségi állapotáról?

A Thanh Van község és a Thach Thanh erdővédelmi állomás tisztviselői velünk beszélgetve furcsa történeteket meséltek Thanh asszony családtagjairól. Elmondásuk szerint éveken át, valahányszor pletykákat hallottak Thanh asszony családjának egyik vagy másik tagjáról, azonnal az igazság kiderítésére törekedtek.

Azonban hozzánk hasonlóan nekik is csak „kívülről állhattak”. Amikor embereket láttak közeledni, valaki a kertből ijesztő figyelmeztetést adott, így senki sem mert továbbmenni.

Miközben beszélgettünk, Pham Van Ho úr – a Thach Thanh Erdővédelmi Igazgatótanács igazgatója, Dung asszony férje – visszatért a munkából. Ho úr együttérezve lelkesedéssel, azt mondta, hogy még egyszer visszatér Thanh asszony házába a riporterrel.

A motor hátulján ülő Ho úr bizalmasan elmondta: „ A múltban becsaptuk, hogy elmegyógyintézetbe vigyük, de ő ezt nem volt hajlandó, és haza akart menni. Még akkor sem volt hajlandó bevenni, amikor vettünk neki gyógyszert, és megtartotta. Még egy gyermek elvesztése után sem volt hajlandó felébredni .”

Amikor elérték a sikátort, Ho úr nem szállt ki, hanem egyenesen Thanh asszony kapujába hajtott. Ekkor, látva, hogy valaki visszafordul, Thanh asszony kiszaladt, hogy megállítsa őket. Amikor meglátta Ho urat és Dung asszonyt, Thanh asszony kissé megijedt. Bár nagyon fel volt háborodva, Thanh asszony mégsem mert meggondolatlanul cselekedni Ho úrral szemben.

Miután nem sikerült megállítani őket, Thanh asszony berohant, hogy hívja az öccsét, hogy jöjjön a segítségükre. Ekkorra elállt az eső, és az ég világosabb lett, így tisztán láthattam az arcukat. Mindketten pontosan ugyanúgy voltak öltözve – rongyos, foltozott repülőruhában. A fejükön kézzel kötött esőkabát sapka volt. Nagyon hasonlítottak a feudális kor katonáira.

Ho úr azt mondta: „ Miért vagy így öltözve? Úgy nézel ki, mint egy szellem. Jó tanuló vagy, de nem tudod, hogyan tanácsold a szüleidnek, hogy helyesen cselekedjenek. Látsz manapság valakit így élni? ”

„ A jó tanulóság a múlté. Más vagyok már. Hagyjuk, hogy a múlt legyen a múlt. Te is megváltoztál. Biztonsági őrből főnök lettél. A gazdagság megváltozott, már nem kell törődnöm a családommal ” – Thanh asszony szavai nagyon erőteljesek voltak, amikor Ho úrnak válaszolt.

Mivel nem tudták tanácsot adni Mr. Ho-nak, Thanh és a húga odamentek és kivonszolták. Két botot vittek, így nem mertünk a közelükbe menni. Csak akkor mertünk megszólalni, amikor Mr. Ho már az udvaron volt, és a ház falához közel állt.

Amikor megtudta, hogy újságírók vagyunk, Thanh asszony legkisebb fia felkiáltott: „ Mit keresel ezen a szegény helyen, újságíró? Ne beszélj ostobaságokat, különben az istenek megharagszanak. Ha van műveltséged, hallgass rám, és tűnj el innen !”

Míg Mr. Ho megpróbálta elterelni Mrs. Thanh két gyermekének a figyelmét, mi megragadtuk az alkalmat, hogy megfigyeljük a ház különös építészetét. A sűrű erdővel borított domb közepén, a hullámlemeztetős házon kívül, ahol Mrs. Thanh családja lakott, sátrakat is építettek köré.

Ezek a kunyhók olyan alacsonyak voltak, hogy még egy gyerek sem tudott bejutni. Minden kunyhó belsejében drótok voltak felfűzve. Különlegességük egy bot volt, amelynek közepére két fogat helyeztek.

Nem tudom, mit jelentenek ezek a dolgok nekik, de még a kezükben lévő botoknak is hasonló formájuk van. Itt, ha óvatlanul lépsz, megbotlasz a körülötted lévő hatos vasrendszer miatt.

A chili mellett Mrs. Thanh családja maniókát és tökrácsot is ültetett. Néhány csirkét is megfigyeltem a kertben szaladgálni. Talán ez volt az az élelem, ami az életüket szolgálta. De a tökrács is nagyon furcsa volt. Az összes rácspálcika fejjel lefelé volt beillesztve. Vagyis az aljuk felfelé volt, a tetejük pedig a földbe szúrva.

Megkérdeztem a fiamat, Nguyễn Van Toant, hogy miért tesz ilyen furcsa dolgokat. Először hallgatott, de egy idő után halkan válaszolt: „ Van rá oka. Még akkor sem értem, ha elmagyarázod .”

Tovább kérdezgettem: „ Hol van Tam sírja? ” Ekkor Toan arca elsötétült, elhallgatott, és továbbra sem szólt semmit mogorván.

Közvetlenül egy meglehetősen nagy oszlop mellett álltam, amelyet több száz ekevas tartott. Sőt, az oszlop még a kertben lévő ősi mahagónifáknál is magasabb volt.

„ Ott, a múltkor, elmentem egy apró mahagóni fához, mostanra ekkorára nőtt. Mégis, ti ketten még mindig olyan tudatlanok vagytok, és nem vagytok hajlandóak felébredni. Ha hallgattok rám, engedjetek be, hogy tanácsot adjak anyátoknak. Nem akartok férjhez menni, hogy folytassátok a családfát? Nektek másképp kell élnetek, nem így nyomorultul .”

Miután meghallotta Ho úr erős hangját az udvaron, a házban tartózkodó Thanh asszony végre megszólalt: „ Ho bácsi, menjen haza. Nincs joga tudni a családom ügyeiről. Ne haragudjon rám. Vigye ki az embereit a házamból. Majd mi gondoskodunk a saját családi ügyeinkről .”

Mr. Ho-nak folyamatosan unszolnia kellett, hogy beszéljen. Csak amikor megszólalt, tudta meg, hogy él-e vagy halott. Több mint tíz éven át senki sem látta vagy hallotta, ezért aggódott, hogy él-e vagy halott. Ugyanúgy félt, mint Tam, aki meghalt, és a családban vagy a szomszédokban senki sem tudott róla.

Ho úr Thanh asszonyhoz fordult, és megkérdezte: „ Hová tűnt apa? Hadd beszéljek vele! ” Miután sokáig várt, de még mindig nem hallotta Thai urat megszólalni, Thanh asszony így válaszolt: „ Apám nincs otthon, elutazott. Visszament vidékre, hogy felvegye a fizetését .”

Ekkor a házban tartózkodó nő tovább folytatta rekedtes hangon: „ Tűnj el a házamból most! Ne idegesíts fel !”

Ho úr szelídebb volt: „ Aggódtam önért és a gyermeke miatt, ezért jöttem megkérdezni. Örülök, hogy még mindig egészséges. Megígérte, hogy 2010-ben találkozik velem és a feleségemmel, de miért nem találkozott velem eddig? Ma hazamegyek, és egy másik nap visszajövök .”

Mielőtt elindultam volna, kezet nyújtottam volna Thanhnak és Toannak, hogy kezet rázzak velük, de gyorsan visszahúzták a kezüket. „Miért kell kezet fogni? A szegények nem fognak kezet a gazdagokkal. A mi piszkos kezünk tönkreteszi a tiédet. Menj haza, és ne gyere ide többet vissza ” – mondta Thanh dühösen, de a hangja még mindig egy jó irodalom szakos hallgatóra jellemző volt akkoriban – jegyezte meg Mr. Ho.

Nguyen Thi Thanh asszony két gyermeke mesél jelenlegi életéről.

A hat évvel ezelőtti találkozásokról szóló emlékeim akkor szakadtak szertefoszlányra, amikor meghallottam Le Van Dung hangos kiáltását: „ Toan, Thanh, otthon vagytok? ”

„ Dung úr? Miért jött ma? Kit hoz magával? ” Amint beléptünk a kertbe, a közel 40 éves férfi kérdéssorozata, valamint fürkésző, óvatos tekintete feszültté tette a hangulatot. Ő Mai Van Toan volt – Thai úr és Thanh asszony harmadik gyermeke.

„ Ez a két férfi érdeklődni akar a lakhatása felől .” Amint Dung úr befejezte a beszédet, egy másik nő jelent meg előttünk – Mai Thi Thanh (Toan úr húga).

A két nővér, Mai Thi Thanh és Mai Van Toan öltözködési stílusa továbbra is ugyanolyan furcsa volt, mint 6 évvel ezelőtt. Ugyanazt a bő, hosszú ujjú, sárga repülős inget viselték a több mint 30 Celsius-fokos hőségben, és a fejüket horgászzsinórból kötött kalapokkal takarták, amiket aztán fel is tettek.

Még mindig sok drótot és vasat viseltek. A két nővér között a legnagyobb különbség az volt, hogy korábban hamvas arcszínüket rózsás arcszín váltotta fel, amitől fiatalabbnak tűntek a koruknál.

Kifejeztük a kívánságunkat, hogy mélyebbre menjünk a kertbe. Azt hittük, hogy kérésünket határozottan elutasítják, mint amikor 6 évvel ezelőtt utoljára találkoztunk, de Thanh és Toan elég gyorsan beleegyezést kaptunk.

6 év után a tucatnyi alacsony nádfedeles kunyhóval vegyes sűrű kertet földimogyoró-sorok és zöld kukoricaföldek váltották fel. A föld közepén egy zöld hullámlemezből készült ház áll. Ezen kívül van még 3 nádfedeles ház, amelyek Mr. Toan szerint a konyha és a csirkefarm.

Mr. Toan nyíltan elmondta nekünk a két nővér jelenlegi életéről, hogy a gazdálkodás és a kertben tartott több mint tíz csirke nevelése mellett bérmunkában is dolgozik, bármit megtesz, amiért felbérelik. Néhány szomszéd felbérelte, hogy akácfákat szedjen ki az erdőben napi 300 000 VND-ért.

„ A betakarított gyümölcsöket piacra vagy ügynökökhöz viszik felvásárlásra. Régebben a szüleimnek volt fizetésük, de most, hogy meghaltak, nekem kell mennem dolgozni. Korábban a négytagú családnak napi 20 000 vietnami dongot kellett költenie élelmiszerre, főként rizst evett halszósszal és sóval. Most, amikor piacra megyünk, húst és halat eszünk. Az élet nem gazdag, de az egészség elég ” – mondta Toan.

Meglepődtünk a képen, ahogy Mr. Toan a kukoricaföldekre, mogyoróföldekre és csirkenyájakra mutat, mintha a két nővér kemény munkájának eredményét dicsekedné. Talán ha nem lenne ilyen furcsa öltözködésük, nehéz lenne felismerni a múlt tiltott földjének két őrét.

Amikor megkérdezték, hogy szándékozik-e megházasodni, Toan hangosan felnevetett: „ Az igazat megvallva, az emberek látják, hogy szegény vagyok, és elmenekülnek .”

Olvasd el a 3. részt: A „szellem” család „kincse”

A „szellem” család kertjéhez közeledve a riporter amellett, hogy megismerte Mai Thi Thanh és Mai Van Toan nővérek jelenlegi életét, látni akarta a kertben elrejtett „kincset”.

Forrás: https://vtc.vn/the-he-thu-hai-gia-dinh-am-binh-o-thanh-hoa-thay-doi-ra-sao-ar784214.html