Jöjjön a jó vers: Csendesítsd el a vihart

Eső vagy anya könnyei hatalmasak

Az ágy alatti varangy folyton az égbe sír.

A fogcsikorgatás vagy a belek csikorgatása jobban fáj.

A falu földjei víz alá kerültek

Anya altatódala nedvesen a szélben

Teknős cipel követ a templomon

Anya háta nedves, teknős háta száraz.

Némán ült, és Nam Mo-ra imádkozott.

Remélem, a víz visszahúzódik, és így a tyúkól kiszárad.

Altatódal, mint a sírás távoli mezőkön

Az anya ringatja a vihart, vagy ringatja a gyermeket

A szélben pislákol a fény

Anya árnyéka elmosódott, vékony az aggodalomtól.

Nem tudta leküzdeni a köhögését.

Még mindig add a szakadt inget a rostának

Két sor könnycseppet varrt

Helyetted kérlek, foltozd be a falu lelkét, és nevelj fel engem.

Évtizedek óta tartó viharok

Az emberek a füstölőfüstöt követve egy csendes helyre jutnak

A régi népdal, amit őrzök

Anya altatódala újra kicsírázik a kezemben

Altatódal zöld rizs növényeknek

Itt állok az aranyló napsütésben ma délután, gondolataimba merülve...

A falu földjeire vetette magát.

Ki fogja most megjavítani a ruháimat?

Le Dinh Tien

Illusztráció: HH

Megjegyzés:

Soha ezelőtt nem kellett országunknak ennyi egymást követő vihart elviselnie az utóbbi időben az S alakú földsávon, amelyet egy költő „egy félszigeti gáthoz” hasonlított. Egy tisztán mezőgazdasági ország, amelynek régóta fennálló rizscivilizációja áradásokkal és viharokkal nézett szembe, amelyek annyi pusztítást okoztak, elöntötték a földeket, házakat, falvakat, és az áradások és viharok nyomai annyi emléket hagytak maguk után.

Le Dinh Tien költő, egy szegény falu egyszerű fia, jó költő, aki hat-nyolc verset ír. A szerző nemrégiben magas díjat nyert a "Költészet és eredet" című költői versenyen. Költészete a vidék népi forrásaiból indul ki, aprólékos és élénk felfedezésekkel kísérti az elmét, rokonok megjelenésén keresztül teremtve meg a falu lelkét és szellemét. A "Ru bao" című versben anya, nagymama és nagyapa képei jelennek meg - olyan gazdák, akik egész életükkel és lelkükkel a vidéket tartották fogva a föld és az ég számos viharában és árvizében.

Amikor viharokról szóló verseket olvastam, mindig azt gondoltam, hogy a szél és az eső kavargása, valamint az emberek zord természettel szembeni neheztelésének képeit fogom látni. De nem, itt a költő „elaltatja a vihart”, nyugodtan elaltatja, elűzi a nehézségeket és a fáradtságot, megfeszíti magát, és felszabadítja erejét, hogy megküzdjön a viharral. Ez egyben egy módja annak is, hogy nyugodtan és magabiztosan helyezkedjen el, hogy legyőzze a vihar kegyetlenségét és pusztítását. Ez egy szelíd viselkedésmód is, de terjedő ereje van, a jóság iránya, rendíthetetlen elszántság.

Le Dinh Tien verseiben gyakran népmondások közvetítenek új üzeneteket: „Az ágy alatt a varangy az ég felé sír/Csikorgatja fogait, vagy egyre fájdalmasabban őrli beleit” – kiindulópontként az „A varangy az ég nagybátyja” mondás. Vagy: „A teknős köveket hord a pagodán/Anyja háta nedves, teknős háta még száraz” – kiindulópontként egy népi kulturális legenda. Ez teszi verseit a falusi tudattal, a falusi lélekkel társítotttá. A falusi kultúra végtelen erő, segít felismerni a lélek szépségének, az egyszerűségnek az emberi értékét, de ugyanakkor nagyon maradandó és mély is.

„A vihar altatódala” az eső és az anya képével kezdődik: „Eső vagy anya könnyei?” és: „Elárasztják a falu földjeit/Anya altatódalát átáztatja a szél.” Az anya „vihar altatódala” egyben azt a kívánságot is jelenti, hogy a természeti katasztrófa gyorsan múljon el, egyfajta rábeszélés: „Aludj el, vihar a mező végén.” A vers együttérzést és toleranciát, őszinte vigaszt sugároz, és mer minden kihívást gyengédséggel, de állhatatossággal elfogadni. Ez egyben üzenetközvetítési mód is: „Az altatódal olyan, mint a sírás a távoli mezőkön/Anya ellágyítja a vihart, vagy ellágyítja gyermekét.” Az anya képe a félhomályban egy szikra, sok fényvillanással, sok megosztással: „A szélben pislákol a fény/Anya árnyéka elmosódott és aggodalomtól megkopott.” A nagymama és a nagypapa számára az aggodalom nagyon sajátos, illik az idősek pszichológiájához: „A nagymama csendben ül és imádkozik Namo/Remélhetőleg a víz visszahúzódik, hogy kiszáradjon a tyúkól”; és a nagyapának: „Nem tudta elhessegetni a köhögését/És otthagyta szakadt ingét a szűrőn.”

Nagyon tetszenek Le Dinh Tien verseinek apró, de „fénylő” részletei. Finom és magasabb rendű megfigyelés és felfedezés, a lélek vallomásos behatolása, a szív suttogása, amely sok ember életével van átitatva. Nagyon érdekes, hogy van egy szereplő, aki élettelennek tűnik, mégis kísérti az olvasót, nevezetesen egy szita képe, amely sok rizsszemet, heves esőzéseket és viharos szeleket rostált át. A szita egy apró mezőgazdasági eszköz, amely szorosan kapcsolódik a gazdálkodókhoz. Írtam a következő verset is: „Anya aratja a mezőt, vagy a mező rostálja az anyát”.

A „Vihar altatódala” című vers megható történetet mesél el egy nagyapáról, aki szakadt ingét a szitának adta: „Két sor könnyet varrt/Neki, megfoltozva a falusi lelket, amely felemelt” egy igazán szép, megható, megrendítő, kísérteties és tehetséges vers.

Anya „Altatódal a viharról”, hogy legyőzzük: „Anya altatódala újra kihajt a kezében / Altatódal a zöld rizspalántáknak”. Az élet csírája sarjad a viharból, egy rendíthetetlen elszántság. Ez egyben az életvágy is, egy finálé az élet szeretetéről, az emberek szeretetéről, a földek szeretetéről - egy nagyon sajátos szeretetről, amely megtestesült, elkísért és meggyőzött. A vers hangvétele a végén humánus befejezéssel esik, amikor: „A falu földjére vetette magát / Most ki javítja meg a ruhákat a szitának, szitának?”. Ez egyben az ébredés, az önkérdés, hogy segítsen nekünk jobban, őszintébben élni, legyőzni saját viharainkat.

Nguyễn Ngoc Phu

Forrás: https://baoquangtri.vn/van-hoa/202510/den-voi-bai-tho-hay-ru-bao-f86374c/